Témakör |
Sorszám |
Megjelent |
Kibővült |
Fordította |
2001. augusztus |
- |
A repulziós erő az, amely a napokat egymástól széjjel tartja, amilyen távolságban azok vannak - vagy legalábbis szerepet játszik ebben. A gravitációs erő (mezejének) kiterjedése óriási, akárcsak a fény részecskék által beutazott távolság, de a fény részecskékhez hasonlóan a gravitációs részecskék mozgás közben eltérítődhetnek. A galaxisokon keresztül az emberhez eljutó fény részecskék lényegében egy egyenes vonal mentén haladtak végig, hacsak el nem térítette vagy nyelte őket valami az útjuk során. Milyen dráma játszódik le, amikor több, mint két gravitációs óriás van egymás közelségében, és miért van az, hogy a kettőscsillagok oly gyakoriak?
Egyetlen gravitációs óriással a közelben a gravitációs részecskék belesodródnak a gravitációs óriásba, majd kilövellődnek, küzdelem nélkül. Egy kilövellődés végén, a vágyuk, hogy saját fajtájukkal csoportosuljanak, azt okozza számukra, hogy visszatérjenek a legközelebbi csomóba. Ezt azonosnak lehetne tekinteni a fekete lyukból kiszökő fény viselkedésével, mivel az is mozgásban van, de nem távozik el, hanem visszatér. A ténynek, hogy más, közelben lévő gravitációs részecskék is visszatérnek, nem kis része van ebben, mivel azok, amelyek áramlásban vannak, egy másikhoz szintén vonzódnak, így a részecskék a kilövellődés végén úgy találják, hogy ők is elmozdulnak a gravitációs óriás irányába, annak eredményeként, hogy próbálnak közeli gravitációs részecskék felé mozogni.
Amikor két egyforma méretű gravitációs óriás van jelen - mint a kettőscsillagok esetében - a dráma egy határozatlansági pont által kapcsolódik össze a kettő között. A gravitációs részecskék egy kilövellődés végén - vagy lassulva a távoztukkor lecsökkent nyomás következtében, amint disszipáció történik - az áramlásoknak egy keverékét találják mindkét óriáshoz visszatérve ezen a határozatlansági ponton. A repulziós kitörések váltakozó jellegűek, így az ingadozás egyszer inkább az egyik óriás felé hajlik el, ahol egy visszatérő áramlás van folyamatban, máskor pedig a visszatérő áram a másik óriás felé erősebb, és egy adott gravitációs részecske átvált, hogy a másik napból áramoljon ki és be. Amikor a napok egyforma nagyok, távol maradnak egymástól, ahol a repulziós erő megtartja őket, olyan mértékig, hogy a táncukat a gravitáció uralja.
Ha a gravitációs részecskék egy óriásból való kitörésből özönlenek, de nem találkoznak össze másik, közeli óriásból származó kitöréssel, nagy távolságra tudnak kimozdulni. Ez az erő függvénye, amellyel kivetődnek az óriásból, nagy impulzust kapva. Ugyanakkor folytatódik minden gravitációs óriás saját külön drámája, és folytatódik minden kettős tánc, ami kiegyenlítődött csillagok között fejlődött ki, így a területet elhagyó részecskék azok lesznek, amelyeket más drámák nem ejtenek csapdába. A gravitációs vonzás csak egy kis tényezőként játszik szerepet egy ősrobbanás során szétszóródott anyag lelassításában, és mindannak újra összehozásában egy összeomlás idején, a legvégén egy újabb irtózatos méretű fekete lyukba. Más szubatomi részecskék jelentékenyebbek a galaxisok közti táncban, mindamellett. A gravitációs táncok inkább csak helyi ügyek.